¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ A HANGRAFORGÓ 12 órás költészetnapi koncertje 2011. április 11., Győr, Zichy-palota, Nagyterem 9.00 "A mindenséget vágyom versbe venni..." - a Nyugat három nemzedékének költészete - ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Ady Endre: Góg és Magóg fia vagyok én... Góg és Magóg fia vagyok én, Hiába döngetek kaput, falat S mégis megkérdem tőletek: Szabad-e sírni a Kárpátok alatt? Verecke híres útján jöttem én, Fülembe még ősmagyar dal rivall, Szabad-e Dévénynél betörnöm Új időknek új dalaival? Fülembe forró ólmot öntsetek, Legyek az új, az énekes Vazul, Ne halljam az élet új dalait, Tiporjatok reám durván, gazul. De addig sírva, kínban, mit se várva Mégiscsak száll új szárnyakon a dal S ha elátkozza százszor Pusztaszer, Mégis győztes, mégis új és magyar. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Ady Endre: Egy ócska konflisban Királyném, kigyultak a lángok, Aranyos hintónk, íme, száll, Ma a nép közé vegyülünk el, Te a királyné s én a király. Lásd, ez a fényes kocsitenger, A villámfényes fák alatt Miérettünk hullámzik, fénylik, Hogy téged s engem lássanak. Királyném, bocsásd le a fátylad: Ma este kegyosztók leszünk. (Döcög, döcög az ócska konflis És mi sápadtan reszketünk.) Királyném, megölnek a vágyak. Sohse vágyott, mint te meg én, Földi pár úgy az élet-csúcsra És sohse volt még ily szegény. Vágy, élet és sugár a lelkünk És utunk mégis koldus-út, Jogunk van minden fényességhez, Amit az élet adni tud. Király vagyok és te királyné, Hát trónunk sohse lesz nekünk? (Döcög, döcög az ócska konflis És mi sápadtan reszketünk.) ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Ady Endre: Ének a porban Roggyant a lábam, süppedt a mellem, Itt az ideje, össze kell esnem. Lerogyok vígan, elnyúlok bátran, Lalla, lalla, Rokkantak halmán, nagy éjszakában. Nagy rokkanásom kinek se fájjon, Nem első hullás ezen a tájon: Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik, Lalla, lalla, Rokkanva ér el az éjszakáig. Mocsaras rónán bércekre vágytam, Egy kis halomig hozott a lábam. Forró, szűz lelkünk rakjuk a sutra, Lalla, lalla, Be megjártad itt, óh, Zaratusztra. Ám néha mégis szóljon az ének Bús ég-vivásnak, átok-zenének, Csalogatónak. Hadd jöjjön más is, Lalla, lalla, Rokkanjon más is, pusztuljon más is. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Ady Endre: A Hortobágy poétája Kúnfajta, nagyszemű legény volt, Kínzottja sok-sok méla vágynak, Csordát őrzött és nekivágott A híres magyar Hortobágynak. Alkonyatok és délibábok Megfogták százszor is a lelkét, De ha virág nőtt a szivében, A csorda népek lelegelték. Ezerszer gondolt csodaszépet, Gondolt halálra, borra, nőre, Minden más táján a világnak Szent dalnok lett volna belőle. De ha a piszkos, gatyás, bamba Társakra s a csordára nézett, Eltemette rögtön a nótát: Káromkodott vagy fütyörészett. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Babits Mihály: A lírikus epilógja Csak én birok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban: a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam. S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi, de hogyha van is, Isten tudja hogy' van? Vak dióként dióban zárva lenni S törésre várni beh megundorodtam. Büvös körömből nincsen mód kitörnöm, Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy - de jól tudom, vágyam sejtése csalfa. Én maradok: magam számára börtön, mert én vagyok az alany és a tárgy, jaj én vagyok az ómega s az alfa. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Juhász Gyula: Bujdosó Balassi Mily messzi, messzi vagy már, Hazám, Annám, víg ifjuságom, Reményem, életem. Messzebb, mint az égi hold S éji álom! Mily szörnyű, szörnyű erre Hazám határát sírva nézni. Örömöt és életet, Mint hantolt kísértetet Fölidézni! Be könnyű, könnyű lesz majd Fehér zászlóval viszatérni. Piros sebbel, jaj, mi szép Zöld fűre hullni, mint halott És férfi. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Tóth Árpád: Pajtás, igyunk... Pajtás, igyunk, vad a világ, Setét kohóju hámor, De édes kert a szerelem, S szelíd lugas a mámor, Legyen ma társunk Bacchus úr S a rózsásfürtü Ámor! Ma még habzik minden pohár, Hogy mámor kincsét ossza, Ma még a föld angyalvilág, Amelynek nincs gonossza, Holnap minden letünt napunk Egy-egy komor Kanossza. Ma még szívünkben ég dicső Eszmék szent égi kéje, Hisszük, tövisbokornak is Terem szelíd fügéje, S holnap setét káromkodás A megváltás igéje. Hamar fakul a drága lomb, Mely zöld reményszínt lenget, Hamar zuhan a drága nap, Mely csiklándón melenget, S a lánykéz is csak arra jó, Hogy megsimítsd s elengedd. Bizony pajtás, rosszul van így, És sose lesz tán jobban, Szemünk fényén ravatalok Üzenő fénye lobban, S szivünk ütésén hallgatag Hantok jóshangja dobban. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Kosztolányi Dezső: Már megtanultam Már megtanultam nem beszélni, egy ágyba hálni a közönnyel, dermedten, élet nélkül élni, nevetni két szemembe könnyel. Tudok köszönni ostobáknak, bókolni is, őrjöngve, dúltan, hajrázni, ha fejemre hágnak. Az életet én megtanultam. Csak oly unott ne volna minden, a jó, a rossz, amit a sors hoz. Ennen-sebem is úgy tekintem, akár egy esetét az orvos. Mindazt, mi fáj és van, megértem. Nekem jutalmat hát ki adhat? Nem zöld kölyök vagyok. Megértem: Halál, fogadj el a fiadnak. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Hajnal Anna: Formáltál engem örömödre Formáltál engem örömödre, két könnyű lábbal, szinte szállnék, s ha hirtelen kinőne szárnyam, nem lenne váratlan ajándék, mert aki lát, meglátja rajtam; ez itt az Isten kedvelt lánya, akit a szelek körüllengnek, s kinek a tavasz új ruhája. Formáltál engem örömödre, de ékesits fel most csodákkal! szivárványt küldj sötét szemére, ha lát, lásson hétszín varázzsal. Hadd lásson tündéreknél szebbnek, éjjel nevemre felriadjon, mint akit kékes villám keltett, s utána szédülten virrasszon. Ha jön a reggel, minden fényben, harmatban hőben felidézzen, ha nem lát, értem sóvárogjon, és hogyha lát, hát megigézzem. Formáltál engem örömödre, de öltöztess most illatokba! lépéseim füröszd zenében, s csillagokat bűvölj hajamba. Tedd meg most legnagyobb csodádat, segítsed meg most kicsi lányod, mert ha nem látom, érte sírok, s ha látom, majdnem holtra válok. Tedd, étlen-szomjan engem várjon, és sírjon értem apadatlan, s boríts el minden édességgel, hogy mindezért megvígasztaljam. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Dsida Jenő: A malom Forog a malom, Robog a malom, Kereke jár; Napos időből Napokat őről Mulik a nyár. Hónapok múlnak, Levelek hullnak, Jön a halál - Pihen a malom, (Szivem a malom -) Kereke áll. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Várnai Zseni: Szeptemberi délután Az őszi fény, mint frissen pergetett aranyló méz, csurran a lombokon, a lankákon, a szelíd dombokon, a városon s az álmodó Dunán. A szél sóhajt a tűnő nyár után, mint bús szerelmes, és a télre gondol, mikorra minden nyári díszt lerombol, cimborázva esővel és a faggyal. A bágyatag nap elomló arannyal poroz be mindent, vén fák fölragyognak, búsongó szívvel madarak dalolnak s lassan leszáll a szeptemberi alkony. Várnai Zseni: Ősz Mikor az ősz végigcibál a fákon, S rőtszín ruhában haldokol az erdő, S a falevelek bánatosan hullnak, És könnyhullásra nehezül a felhő, És sír a szél valami mondhatatlan Sejtelmes és szívet hasító hangon, S a vadludak is fölvisonganak Búcsúzóban a messze túlsó parton, Ó, itt az ősz, sóhajtom akkor én is, Ó, itt az ősz, és nekem nincsen szárnyam, Mely elvigyen a Gangesz vize mellé, Ha jő a fagy, itten kell, hogy bevárjam. Az ólmos ég csöndes, fehér havával Beborít majd, és többé már nem ütvén, Szívem megáll, s én holtra dermedek, mint árva hattyú, befagyott tó tükrén. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ József Attila: Tiszta szívvel Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsőm, se szemfedőm, se csókom, se szeretőm. Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset. Húsz esztendőm hatalom, húsz esztendőm eladom. Hogyha nem kell senkinek, hát az ördög veszi meg. Tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök. Elfognak és felkötnek, áldott földdel elfödnek s halált hozó fű terem gyönyörűszép szívemen. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ József Attila: Útrakészség Ha elmegyek, ha szólítanak, Utánam minden ittmarad. Össze leszek már én törve, Csóktalanul meggyötörve. S utánam minden ittmarad. Mennyi lány és mennyi ajándék! Mennyi bűn és mennyi szándék! De a bűnös, én nem vagyok, De a gyáva - én az vagyok. Mennyi bűn és mennyi szándék! Én soha, soha nem nyugodtam, Mindig, mindig csak futottam. De miért is? - nem is tudom; Szilaj Bánat az én hugom, Jaj, a hugommal futottam. A szerelemmel leszámolok, Az élettel elszámolok. Nincsen semmim s kire hagyjam, Nincs szeretőm, mit tagadjam. Az élettel is számolok. De csak az bánt most, ha szerettem, Hogy balog volt minden tettem. Néha bárgyú képpel álltam, Hogy szavakra nem találtam, Hogy balog volt minden tettem. Jaj, nem kisért az arany hangja, Se fényes cím nagy harangja. S ez a sorsunk - pici ember Nagyot merni soha nem mer, Csak törődik s nincs haragja. Szerettem én is a rózsákat, Még jobban a parti fákat. Lesz még virág, csókos rózsa, Sóhajt fa is le a tóra S nem szeretem már a fákat. Az én részem, a száz aranyom Nem az enyém, mind itt hagyom. Össze leszek már én törve, Csóktalanul meggyötörve. - Élet, Élet, Terád hagyom! ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ József Attila: Szeretném, ha vadalmafa lennék! Szeretném, ha vadalmafa lennék! Terebélyes vadalmafa; S hogy testemből jóllakhatna Minden éhező kis gyermek Árnyaimmal betakarva. Szeretném, ha vadalmafa lennék S minden egyes árva gyermek, Ha keserű könnye pereg, Felkeresné s könnyeivel Öntözné meg a tövemet. Szeretném, ha vadalmafa lennék, Mi ha majd egykor kiszárad És a tél apó kivágat, Lángjaival felszárítná Könnyeit a bús árváknak. S ha csakugyan vadalmafa lennék, Volna öröm a földön és Sehol semmi bú, szenvedés S a mosolygó fejeket nem Bántaná az elköltözés. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ József Attila: Istenem Dolgaim elől rejtegetlek, Istenem, én nagyon szeretlek. Ha rikkancs volna mesterséged, segítnék kiabálni néked. Hogyha meg szántóvető lennél, segítnék akkor is mindennél. A lovaidat is szeretném és szépen, okosan vezetném. Vagy inkább ekeszarvat fogva szántanék én is a nyomodba, a szikre figyelnék, hogy ottan a vasat még mélyebbre nyomjam. Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat, én zavarnám a fele varjat. S bármi efféle volna munkád, velem azt soha meg nem unnád. Ha nevetnél, én is örülnék, vacsora után melléd ülnék, pipámat egy kicsit elkérnéd s én hosszan, mindent elbeszélnék. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ József Attila: (Ha nem szoritsz...) Ha nem szoritsz ugy kebeledbe, mint egyetlen tulajdonod, engem, mig álmodol nevetve, szétkapkodnak a tolvajok s majd sírva dőlsz a kerevetre: mily árva s mily bolond vagyok! Ha minden percben nem kecsegtetsz, hogy boldog vagy, mert nekem élsz, görnyedő árnyadnak fecseghetsz, hogy gyötör a magány s a félsz. Nem lesz cérna a szerelmedhez, ha ugy kifoszlik, mint a férc. Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek a fák, a hegyek, a habok. Én ugy szeretlek, mint a gyermek s épp olyan kegyetlen vagyok: hol fényben fürdesz, azt a termet elsötétítem - meghalok. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ József Attila: (Ördög farába...) Ördög farába, semmi husába s harapván Isten fehér hasába, hajnal-nyelvem a világra öltöm - lelkem még jó e rossz étkü földön. Teteje felhő, mocsok az alja, az se kóstolja, aki kavarja. S ha már csak bicska volna ebédem, akkor is meggyfa volna cselédem. Csak aki főzte, énvelem enne, csak egy csipetnyit nyelvire venne, fájdalom volna kóstoló nyála, nálam is lakna sok vacsorára. Fátyolból varrná törülgetőjét, csontjából venné kevergetőjét, elmosó tálja gyermeke lenne, piros fedőnek ülne szivemre.