¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ A HANGRAFORGÓ 12 órás költészetnapi koncertje 2011. április 11., Gyõr, Zichy-palota, Nagyterem 17.00 "Oly korban éltem..." - Radnóti Miklós emlékest - ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Kormos István: Fehér virág Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát holló a szél az ékkõ tócsában mossa tollát szép zöld haját lebontja a kukorica elszáll e sziromzuhogásból a tündöklõ ökörnyál Fehér virág kezedben szétporló liliomszál szétporló tenyeredbõl szökkent e liliomszál szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll eltüntél aki köztünk angyali zene voltál ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Radnóti Miklós: Pogány köszöntõ Nézd! dércsipte fáink megõszült fején ül most a szél és lengõ harangú tornyok között csak megkondúlnak a jámbor imák! Csorgó nyálával békés borjú lépdel még szekerünk után, de már nem kószál szárnyas szavakkal szájunk körül halovány ámen! Megmosakodtunk! tornyok között, fákon pihenõ szélben és most megõszült fák közt csókokkal tarkán pogány szemekkel kitavaszodtunk! A testünket nézd! együtt fakad a rüggyel drága hús és napbadobált csókjaink után boldog torokkal így, istentelenül fölsikoltunk! ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Radnóti Miklós: Éjfél Két felleg ül az esti ég nehéz hajában és egymásra dörmög, éjfél van, összebotlik épp siralmas szerda és hitvány csütörtök. Fû nõ, rügy izzad, hallgatag gubók ölében készül már a lepke, halat pólyálgat a patak, gyöngy pára száll az álmodó hegyekre. Gyöngy pára száll pilládra is, a szádra szárnyas, könnyütestü árnyék, hajadban kislányos, hamis fogócska izgató emléke hál még. Oly szép vagy és oly fiatal! s én arra gondolok, amíg csodállak, hogy vár talán még diadal és várnak még beszédes pálmaágak! ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Radnóti Miklós: Péntek Az április megõrült, még nem sütött a nap, egy hétig folyton ittam, így lettem józanabb. Az április megõrült, fagyot suhint ma rád, egy író ír s hetente eladja a hazát. Az április megõrült, csikorgó hó esett, sokan már elfutottak s a szívük megrepedt. Az április megõrült, vonít a fagy felett, három barátom elment s mindhárom elveszett. Az április megõrült, vad zápor hullt idõnként, az egyik él, bolond, s nem sejti, hogy mi történt. Az április megõrült, s kiöntött sok folyó, a másik az nem él már, agyában két golyó. Négy napja, hogy megölték. A harmadik fogoly. Gyümölcseink lefagynak. Szájam körül mosoly. Vigyázz magadra, - hallom, hogy mindent megtorolj! ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Radnóti Miklós: Két karodban Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Radnóti Miklós: Virágének Fölötted egy almafa ága, szirmok hullnak a szádra, s külön egy-egy késve pereg le, ráhull a hajadra, szemedre. Nézem egész nap a szádat, szemedre hajolnak az ágak, fényén futkos a fény, csókra tünõ tünemény. Tûnik, lehunyod szemedet, árny játszik a pilla felett, játszik a gyenge szirommal, s hull már a sötét valahonnan. Hull a sötét, de ne félj, megszólal a néma, ezüst éj; kivirágzik az égi fa ága, hold bámul a béna világra. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Radnóti Miklós: Tajtékos ég Tajtékos égen ring a hold, csodálkozom, hogy élek. Szorgos halál kutatja ezt a kort s akikre rálel, mind olyan fehérek. Körülnéz néha s felsikolt az év, körülnéz, aztán elalél. Micsoda õsz lapul mögöttem ujra s micsoda fájdalomtól tompa tél! Vérzett az erdõ és a forgó idõben vérzett minden óra. Nagy és sötétlõ számokat írkált a szél a hóra. Megértem azt is, ezt is, súlyosnak érzem a levegõt, neszekkel teljes, langyos csönd ölel, mint születésem elõtt. Megállok itt a fa tövében, lombját zúgatja mérgesen. Lenyúl egy ág. Nyakonragad? nem vagyok gyáva, gyönge sem, csak fáradt. Hallgatok. S az ág is némán motoz hajamban és ijedten. Feledni kellene, de én soha még semmit sem feledtem. A holdra tajték zúdúl, az égen sötétzöld sávot von a méreg. Cigarettát sodrok magamnak, lassan, gondosan. Élek. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Radnóti Miklós: Dal Búbánattól ütötten járkálok most naponta hazámban számüzötten; s oly mindegy merre, meddig, jövök, megyek, vagy ülök, hisz ellenem sereglik az égi csillag is, az égi csillag is felhõ mögé buvik, sötétben bukdosom a szittyós partokig, a szittyós partokig már senki sem kisér, már régen nem kisér a táncos szenvedély, már régen nem követ a bársonyorru õz, mocsárban lábalok, szinérõl száll a gõz, szinérõl száll a gõz és egyre süppedek, fölöttem nedvesen egy kondorpár lebeg. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Radnóti Miklós: Keserédes A felleg zsákja pattan, víz csurran és riadtan órjási hangya fut. Villámok tõre surran, dörgés gurul le túlnan, de máris kékbe hull. A záporfelleg öccse, földönfutó ködöcske a sárban hentereg. Napfény lehellget rája, megég apró ruhája s pucéran füstölög. A földre ázott, fényes levél alatt szemérmes szamóca bujdosik. Gödörbe gyûlve néhol kis tócsa bugyborékol és tudja, meddig él. S ki tudja meddig élek? lebbenj csak, könnyû ének, vidám lehelletem! ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Radnóti Miklós: Mint észrevétlenül Mint észrevétlenül álomba hull az ember, úgy hull az ifjukorból a férfikorba át; már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel s apányi lett körötte már egyre több barát. Apa és kisfia most együtt látogatják, s a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti õt, ki érti még lobos szivének sok kalandját, s kijátsszák lent a padlón a hintázó idõt. De mégis néhanap felnõttként pénzt keres már, megrendelésre fordít, eladja verseit, már szerzõdést bogoz, számolgat és protestál s megélni néki is csak a mellékes segít. Sikerre nem kacsint, mert tudja, egyremegy, e hölgy kegyeltje az lesz, ki jókor érkezett; - kedvence már a mák s a bíborhúsu meggy, a bús kamaszt igézõ méz és dió helyett. És tudja, nyáron is lehullhat egy levél, hiába táncol és csal a forró emberész, s minden megméretik, ha egyszer majd nem él; sportbajnok nem lehet már, sem kóbor tengerész, de megtanulta, hogy fegyver s szerszám a toll, s ugyancsak nyaktörõ az, ha méltón peng a lant, s hogy eljut így is õ mindenhová, ahol mezítlen él a szándék és perzsel a kaland. És míg tollára dõl, a gyermekekre gondol, és nincs nehéz szivében most semmiféle gõg, mert értük dolgozik, akár a néma portól csikorgó gyárban élõk s mûhelyben görnyedõk. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Radnóti Miklós: Majális A hangraforgó zeng a fû között, s hördül, liheg, akár egy üldözött, de üldözõk helyett a lányok kerítik, mint tüzes virágok. Egy lányka térdrehull, lemezt cserél, a háta barna, lába még fehér, a rossz zenén kis lelke fellebeg s oly szürke, mint ott fönt a fellegek. Fiúk guggolnak és parázslanak, az ajkukon ügyetlen szép szavak, duzzasztja testük sok kicsiny siker s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell. Lehetnének talán még emberek, hisz megvan bennük is, csak szendereg az emberséghez méltó értelem. Mondjátok hát, hogy nem reménytelen. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Radnóti Miklós: Töredék Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek. Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hõs, - s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyûlölték, akár a pestisest. Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bujhatott, s rághatta szégyenében ökleit, - az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértõl és mocsoktól részegen. Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élõ írigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sûrû méregoldat. ............................... ............................... Oly korban éltem én e földön, mikor a költõ is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal ujra - mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, - a rettentõ szavak tudósa, Ésaiás. ............................... ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Radnóti Miklós: Erõltetett menet Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, hogy várja õt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok fölött régóta már csak a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, és félelemtõl bolyhos a honni éjszaka. Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; ha volna még! s mint egykor a régi hûs verandán a béke méhe zöngne, míg hûl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, és Fanni várna szõkén a rõt sövény elõtt, s árnyékot írna lassan a lassú délelõtt, - de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek! ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Radnóti Miklós: Razglednicák (1) Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul, a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull; torlódik ember, állat, szekér és gondolat, az út nyerítve hõköl, sörényes ég szalad. Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban, tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál, vagy korhadt fának odván temetkezõ bogár. (2) Kilenc kilométerre innen égnek a kazlak és a házak, s a rétek szélein megülve némán riadt pórok pipáznak. Itt még vizet fodroz a tóra lépõ apró pásztorleány s felhõt iszik a vízre ráhajolva a fodros birkanyáj. (3) Az ökrök száján véres nyál csorog, az emberek mind véreset vizelnek, a század bûzös, vad csomókban áll. Fölöttünk fú a förtelmes halál. (4) Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. - Így végzed hát te is, - súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. - Ders pringt noch auf, - hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen.