¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
A HANGRAFORGÓ 12 órás költészetnapi koncertje
2011. április 11., Gyõr, Zichy-palota, Nagyterem
17.00 "Oly korban éltem..."
- Radnóti Miklós emlékest -
¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Kormos István: Fehér virág
Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát
holló a szél az ékkõ tócsában mossa tollát
szép zöld haját lebontja a kukorica elszáll
e sziromzuhogásból a tündöklõ ökörnyál
Fehér virág kezedben szétporló liliomszál
szétporló tenyeredbõl szökkent e liliomszál
szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll
eltüntél aki köztünk angyali zene voltál
¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Radnóti Miklós: Pogány köszöntõ
Nézd! dércsipte fáink megõszült
fején ül most a szél és lengõ
harangú tornyok között csak
megkondúlnak a jámbor imák!
Csorgó nyálával békés borjú
lépdel még szekerünk után, de
már nem kószál szárnyas szavakkal
szájunk körül halovány ámen!
Megmosakodtunk! tornyok között,
fákon pihenõ szélben és most
megõszült fák közt csókokkal tarkán
pogány szemekkel kitavaszodtunk!
A testünket nézd! együtt fakad a
rüggyel drága hús és napbadobált
csókjaink után boldog torokkal
így, istentelenül fölsikoltunk!
¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Radnóti Miklós: Éjfél
Két felleg ül az esti ég
nehéz hajában és egymásra dörmög,
éjfél van, összebotlik épp
siralmas szerda és hitvány csütörtök.
Fû nõ, rügy izzad, hallgatag
gubók ölében készül már a lepke,
halat pólyálgat a patak,
gyöngy pára száll az álmodó hegyekre.
Gyöngy pára száll pilládra is,
a szádra szárnyas, könnyütestü árnyék,
hajadban kislányos, hamis
fogócska izgató emléke hál még.
Oly szép vagy és oly fiatal!
s én arra gondolok, amíg csodállak,
hogy vár talán még diadal
és várnak még beszédes pálmaágak!
¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Radnóti Miklós: Péntek
Az április megõrült,
még nem sütött a nap,
egy hétig folyton ittam,
így lettem józanabb.
Az április megõrült,
fagyot suhint ma rád,
egy író ír s hetente
eladja a hazát.
Az április megõrült,
csikorgó hó esett,
sokan már elfutottak
s a szívük megrepedt.
Az április megõrült,
vonít a fagy felett,
három barátom elment
s mindhárom elveszett.
Az április megõrült,
vad zápor hullt idõnként,
az egyik él, bolond,
s nem sejti, hogy mi történt.
Az április megõrült,
s kiöntött sok folyó,
a másik az nem él már,
agyában két golyó.
Négy napja, hogy megölték.
A harmadik fogoly.
Gyümölcseink lefagynak.
Szájam körül mosoly.
Vigyázz magadra, - hallom,
hogy mindent megtorolj!
¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Radnóti Miklós: Két karodban
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Radnóti Miklós: Virágének
Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullnak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a hajadra, szemedre.
Nézem egész nap a szádat,
szemedre hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tünõ tünemény.
Tûnik, lehunyod szemedet,
árny játszik a pilla felett,
játszik a gyenge szirommal,
s hull már a sötét valahonnan.
Hull a sötét, de ne félj,
megszólal a néma, ezüst éj;
kivirágzik az égi fa ága,
hold bámul a béna világra.
¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Radnóti Miklós: Tajtékos ég
Tajtékos égen ring a hold,
csodálkozom, hogy élek.
Szorgos halál kutatja ezt a kort
s akikre rálel, mind olyan fehérek.
Körülnéz néha s felsikolt az év,
körülnéz, aztán elalél.
Micsoda õsz lapul mögöttem ujra
s micsoda fájdalomtól tompa tél!
Vérzett az erdõ és a forgó
idõben vérzett minden óra.
Nagy és sötétlõ számokat
írkált a szél a hóra.
Megértem azt is, ezt is,
súlyosnak érzem a levegõt,
neszekkel teljes, langyos csönd ölel,
mint születésem elõtt.
Megállok itt a fa tövében,
lombját zúgatja mérgesen.
Lenyúl egy ág. Nyakonragad?
nem vagyok gyáva, gyönge sem,
csak fáradt. Hallgatok. S az ág is
némán motoz hajamban és ijedten.
Feledni kellene, de én
soha még semmit sem feledtem.
A holdra tajték zúdúl, az égen
sötétzöld sávot von a méreg.
Cigarettát sodrok magamnak,
lassan, gondosan. Élek.
¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Radnóti Miklós: Dal
Búbánattól ütötten
járkálok most naponta
hazámban számüzötten;
s oly mindegy merre, meddig,
jövök, megyek, vagy ülök,
hisz ellenem sereglik
az égi csillag is,
az égi csillag is
felhõ mögé buvik,
sötétben bukdosom
a szittyós partokig,
a szittyós partokig
már senki sem kisér,
már régen nem kisér
a táncos szenvedély,
már régen nem követ
a bársonyorru õz,
mocsárban lábalok,
szinérõl száll a gõz,
szinérõl száll a gõz
és egyre süppedek,
fölöttem nedvesen
egy kondorpár lebeg.
¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Radnóti Miklós: Keserédes
A felleg zsákja pattan,
víz csurran és riadtan
órjási hangya fut.
Villámok tõre surran,
dörgés gurul le túlnan,
de máris kékbe hull.
A záporfelleg öccse,
földönfutó ködöcske
a sárban hentereg.
Napfény lehellget rája,
megég apró ruhája
s pucéran füstölög.
A földre ázott, fényes
levél alatt szemérmes
szamóca bujdosik.
Gödörbe gyûlve néhol
kis tócsa bugyborékol
és tudja, meddig él.
S ki tudja meddig élek?
lebbenj csak, könnyû ének,
vidám lehelletem!
¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Radnóti Miklós: Mint észrevétlenül
Mint észrevétlenül álomba hull az ember,
úgy hull az ifjukorból a férfikorba át;
már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel
s apányi lett körötte már egyre több barát.
Apa és kisfia most együtt látogatják,
s a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti õt,
ki érti még lobos szivének sok kalandját,
s kijátsszák lent a padlón a hintázó idõt.
De mégis néhanap felnõttként pénzt keres már,
megrendelésre fordít, eladja verseit,
már szerzõdést bogoz, számolgat és protestál
s megélni néki is csak a mellékes segít.
Sikerre nem kacsint, mert tudja, egyremegy,
e hölgy kegyeltje az lesz, ki jókor érkezett; -
kedvence már a mák s a bíborhúsu meggy,
a bús kamaszt igézõ méz és dió helyett.
És tudja, nyáron is lehullhat egy levél,
hiába táncol és csal a forró emberész,
s minden megméretik, ha egyszer majd nem él;
sportbajnok nem lehet már, sem kóbor tengerész,
de megtanulta, hogy fegyver s szerszám a toll,
s ugyancsak nyaktörõ az, ha méltón peng a lant,
s hogy eljut így is õ mindenhová, ahol
mezítlen él a szándék és perzsel a kaland.
És míg tollára dõl, a gyermekekre gondol,
és nincs nehéz szivében most semmiféle gõg,
mert értük dolgozik, akár a néma portól
csikorgó gyárban élõk s mûhelyben görnyedõk.
¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Radnóti Miklós: Majális
A hangraforgó zeng a fû között,
s hördül, liheg, akár egy üldözött,
de üldözõk helyett a lányok
kerítik, mint tüzes virágok.
Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
a háta barna, lába még fehér,
a rossz zenén kis lelke fellebeg
s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.
Fiúk guggolnak és parázslanak,
az ajkukon ügyetlen szép szavak,
duzzasztja testük sok kicsiny siker
s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.
Lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.
¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Radnóti Miklós: Töredék
Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hõs, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyûlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértõl és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élõ írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sûrû méregoldat.
...............................
...............................
Oly korban éltem én e földön,
mikor a költõ is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentõ szavak tudósa, Ésaiás.
...............................
¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Radnóti Miklós: Erõltetett menet
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja õt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtõl bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hûs verandán
a béke méhe zöngne, míg hûl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szõkén a rõt sövény elõtt,
s árnyékot írna lassan a lassú délelõtt, -
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Radnóti Miklós: Razglednicák
(1)
Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,
a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;
torlódik ember, állat, szekér és gondolat,
az út nyerítve hõköl, sörényes ég szalad.
Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,
tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan
s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,
vagy korhadt fának odván temetkezõ bogár.
(2)
Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépõ
apró pásztorleány
s felhõt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.
(3)
Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bûzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.
(4)
Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Ders pringt noch auf, - hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.