A Hangraforgó >>>
Győri zenekarok 4.
Berente Erika, tmoni
Cikksorozatunkban – melyben ismert és feltörekvő zenekarokat mutatunk be korosztálytól, stílustól és műfajtól függetlenül, hogy megpróbáljuk a győri zenei élet sokszínűségét közvetíteni – a rock, a világzene és a big band után most az énekelt vers egy jeles képviselőjével, a Hangraforgó együttessel folytatjuk a sort.
Az F. Sipos Bea és Faggyas László előadóművész-házaspár alkotta zenekar augusztusban átvehette a legrangosabb megyei művészeti elismerést, az 1991-ben alapított Kormos István-díjat. Ennek apropóján kérdeztük őket a sikerhez vezető útról, speciális műfajukról, zeneszemléletükről.
Rengeteg zenei műfaj létezik. Aki kedvet érez a tanuláshoz, az megtalálja a helyet, ahol a klasszikus muzsika, a jazz vagy akár a népzene fortélyait elsajátíthatja. De hová fordulhat az, aki a verséneklés műfaja iránt érdeklődik? Ki volt, vagy kik voltak a Hangraforgó mesterei?
A verséneklés tulajdonképpen egy nagyon régi műfaj. Valamikor, az idők kezdetén a szövegek együtt születtek a dallamokkal, illetve már meglévő dallamokra íródtak. Szinte elválaszthatatlan egységet alkottak. A későbbi korok folyamán a kettő elvált egymástól – külön születtek a csak olvasásra vagy írásra szánt irodalmi művek, és külön útját járta a zene. E régi időkben az elsődleges a szövegek közvetítése volt, hosszú történeteket vagy éppen hadi eseményeket meséltek el. Az igricek – énekmondók –, históriás énekesek fontos szerepet töltöttek be: a korabeli történések tudósítói voltak.
A XVIII-XIX. században újra megjelentek a „dalolt versek” – pl. Csokonai Vitéz Mihály, Pálóczi Horváth Ádám, Arany János maguk is gitároztak és szereztek dalokat, mozgalommá azonban az 1960-as évek derekától vált, amikor a Kaláka együttes – Sebő Ferenc – Dinnyés József munkássága nyomán, részben népzenei, részben műzenei vagy folk-beat alapon újra elkezdtek dallá válni, és ezáltal szélesebb körben is terjedni a versek.
A verséneklés speciális műfaj. Nincs kialakult iskolája, a művelői a zenei élet különböző területeiről érkeztek, más-más zenei irányultsággal, felkészültséggel, fogékonysággal és eszköztárral. A közös talán az akusztikus megszólalás és a személyesség, de ez – látva napjaink zenei folyamatait – ma már nem mondható ki egyértelműen. Mindenképpen „kamaraműfaj”, amely nagy stadionokban, a média és a reklámipar modern eszközeivel támogatva elveszti, vagy legalábbis alapvetően megváltoztatja közvetítő erejét.
A mi hitvallásunk szerint a műfajunkban elsődlegesnek a versnek kell lennie; nekünk, zenészeknek némi alázattal kell viszonyulnunk a nyersanyaghoz; nem elsősorban a saját egónkat és zenei elképzelésünket kell mindenáron keresztülvinni a verseken, hanem finoman hangolva kell, hogy a vers szolgálatába álljunk, mégsem szolgalelkűen, hanem egyenrangú társként.
Ezeket a „mesterfogásokat” nem tanítják sehol: meg lehet tanulni a hangszerkezelést, a hangképzést, a verstant, az összhangzattant, a színpadi előadást, stb., külön-külön, mindegyikre szükség van; a létrejött énekelt vers mégis több – egyben kevesebb is ezek összességénél. Nem egy-egy hangszer kiváló kezelőivé vagy egy-egy zenemű kiváló interpretálóivá válunk, de ha jól végezzük a dolgunkat, hozzá tudunk tenni a verssorokban megfogalmazott gondolatokhoz.
Mennyire nehéz „betörni” az énekelt vers műfajában? Mi szükségeltetik hozzá? Egyáltalán: mi a különbség a megzenésített vers és az énekelt vers között?
A verséneklés manapság divattá vált. Megszámlálhatatlanul sok szerző és előadó tevékenykedik a műfajban a legkülönfélébb zenei stílusokban. Ennek megfelelően kialakult a maga piaca is; nem nélkülözi a sztárprodukciókat, a mega-koncerteket, a profi szintű menedzselést, a közönség számára különböző plusz fényhatásokkal vagy vetített képekkel kiegészítve, vagy más, performansz jellegű megmozdulásokkal való ráhatást. Ez a világ, ahol a „betörés” szónak értelme van, ugyanolyan piaci törvények szerint működik, mint bármelyik más pop- vagy rockzenei műfaj.
Mi ennél jóval visszafogottabb, kisebb léptékű előadók vagyunk – viszont hosszú távon hitelesek, értéket közvetítők. Ezt tudatosan is végiggondoltuk, és amolyan zenei irányelvként is megfogalmaztuk: a kisközösségek modern kori énekmondóivá váltunk, továbbra is hiszünk a személyességben, az akusztikus zene erejében, és valljuk, hogy minden korosztály számára van „énekelni valónk”. Megfordulunk óvodákban, iskolákban, templomokban, felnőtt és idős közösségekben – közösségi házakban, könyvtárakban vagy ünnepi rendezvényeken.
A kérdés második felére visszatérve: előadásaink során mi magunk inkább énekeljük a verseket, vagyis általában ragaszkodva a vers eredeti tömörségéhez – minimális zenei szövetet (kíséretet, hangszeres szólókat) teszünk hozzá. A megzenésített vers kifejezést ezzel szemben a hangszerelésben gazdagabb kompozíciókra szokták használni, ahol adott esetben a verssorokkal is szabadabban bánik a zeneszerző; felcserél, kihagy, ismétel sorokat, és a zenei kíséret tekintetében is inkább válik komplex zeneművé a darab. (A hétköznapi gyakorlatban azonban a kifejezések keverednek, gyakran egymást kiváltó szinonimákká válnak.)
Hadd tegyük hozzá, hogy nekünk is van egy-két albumunk, ahol mi is többet mutatunk a hangszeres játékból: rengeteg hangszerünkön élvezzük a stúdiózás lehetőségeit. Dúsan hangszerelt dalainkat akár verszenének is nevezhetjük...
A Hangraforgó megszólaltatja régi és újabb költők verseit egyaránt. A laikus úgy gondolná, hogy a klasszikus, jó ritmusú, rímekbe szedett költemény könnyebben előadható, mint a modernebb, kötetlenebb, esetleg szabadversek. Valóban így van ez?
A laikus alapvetően jól gondolja. Nincs ebben különösebb ördöngösség. Nem minden vers való dalra, nem is érdemes minden versnek a zenésítésébe belefogni, mert vannak pl. hosszú, gondolati versek, amelyekben a sokszor több soron átívelő gondolatokat nagyon nehéz úgy zenei egységbe foglalni, hogy az dalban is értelmezhető és élvezhető legyen. Persze, a formaversek időnként zsákutcába csalogatják a dalost: túl könnyen, túl sablonos megoldás születhet, vagy a strófákon át azonos zenei anyag eltompítja a figyelmet, elzsongítja a fület, és elsikkad a zene mellett a vers. Ezt igyekszünk elkerülni. És szívesen kísérletezünk is: keressük az újabb és újabb megformálási lehetőségeket – ez természetes belső igény is, hogy ne váljanak a dalaink kiüresedetté, sablonossá. Nem véletlen egyébként, hogy nagy klasszikusaink nagy versei ritkán válnak dallá: nagy formátumú zenét csak kevesen képesek ezekhez a versekhez illeszteni. És nagy a zenész felelőssége is ebben.
A kortársak közül ki az, akinek a versei maguktól értetődően „adják” magukat, és ki az a költő, aki „kemény dió”, nehezen megzenésíthető?
A kortársaknál nem csupán maga a formai megzenésíthetőség válik kérdéssé, hanem maga a versválasztás is: melyek azok a költői üzenetek, amelyeket magunkénak érzünk, amelyekhez hozzá tudunk, hozzá szeretnénk tenni. Az illyési, Nagy László-i élet- és versszemléleten felnőtt költőgenerációt lassan felváltja egy (vagy több) újabb nemzedék: az ún. közösségi-közérzeti költészet egyre inkább háttérbe szorul. A mai kor verse nem feltétlenül a jobbítás szándékával íródik, úgy érezzük, sok a divatos téma, a költő nemcsak a Parnasszus csúcsára vágyik, hanem megélni is szeretne a tehetségéből, ami persze teljesen érthető, csak talán kevesebb vers válik időtállóvá.
Az általunk énekelt kortárs költők is javarészt az idősebb költőgenerációhoz tartoznak: nagyon szeretjük pl. Kányádi Sándor, Buda Ferenc, Vári Fábián László, Fecske Csaba, Oláh András, Szepesi Attila verseit, de folyamatosan bővül a daltárunk a fiatalabbakkal is, pl. Varró Dani versei mellett énekelünk Hétvári Andreától, Farkas-Wellmann Évától, Kiss Judit Ágnestől, Miklya Zsolttól is (a teljesség igénye nélkül).
Mi a helyzet a szerzői jogi kérdésekkel? Kell-e egyeztetni a kortárs költővel, vagy bármilyen vers bármikor felhasználható? Fontos, hogy az elkészült művel a költemény szerzője elégedett legyen?
A mai kornak megvan az az előnye, hogy a kortárs költőkkel sokkal jobban tudjuk tartani a kapcsolatot, törekszünk is erre. Hét évig voltunk kitalálói és szervezői a kortárs költő-zenész kapcsolatot ösztönző InternetVers Fesztiváloknak, két éve hasonló szemléletben alkotótábort szervezünk. Sok költővel vagyunk jó kapcsolatban, akiknek természetesen a dalokat is megmutatjuk, rendezve a jogi hozzájárulás kérdését is. A költőnek megvan hozzá a joga, hogy ne tetsszen neki egy-egy dal, és pl. megtagadja az aláírását egy-egy vers megzenésítésétől. Tapasztalataink szerint azonban a legtöbb szerző örömmel fogadja a zenét (nem csak a miénket, általánosságban), hiszen látják és érzik a dalok közvetítő erejét. Sokan úgy vélekednek, hogy a leírt és nyilvánosságra hozott vers már tőlük független, önálló életet él, „elengedik” őket, és ha esetleg nem is nyeri el a tetszésüket maradéktalanul, nem gördítenek akadályt a zenésítés és a felhasználás elé. Persze, hallottunk már ellenkező példákat is – sokszor nem is a szerző, hanem valamelyik jogörökös részéről.
A Hangraforgó a közelmúltban megnyert egy verséneklő versenyt a Vajdaságban. Mi ösztönöz arra egy művészt, hogy elinduljon egy ilyen vetélkedésen? A kihívás? Az esetleges elismerés? Egyáltalán, lehet mérni egy ilyen fajta teljesítményt?
Mindig is szerettük a versengéseket. A tét nélküli, alkotótábori dalnokversenyek éppúgy inspirálnak, mint a meghirdetett, „hivatalos” versenyek. Sok új dal születik ezáltal, sok zeneszerzői, előadói elgondolást tudatosítunk is egy-egy felkészüléssel, és igen, számít az elismerés is, hogy mások is kimondják, ha jók vagyunk. Nem csak a Vajdaságban vettünk részt versenyen: múlt év szeptemberében Szegeden szerepeltünk sikeresen egy Baka István szavalóversenyen, áprilisban a Hanghordozók versenyén, májusban a zentai Énekelt Versek Fesztiválján, és ezzel még nincs is vége a sornak – a reformáció 500. évfordulója tiszteletére meghirdetett nemzetközi dalpályázatra is beneveztünk, és örömmel újságoljuk, hogy Miklya Zsolt egy versére komponált dalunk lett a nyertes, amelyet jövő év tavaszán Wittenbergben adhatunk elő.
Bár a művészeti versenyek nagy szlogenje szerint minden döntés szubjektív, azért vannak mérhető, mesterségbeli kategóriái ennek a műfajnak is – feltéve, ha az ítészek is a szakma hozzáértő tagjaiból kerülnek ki.
Úgy értesültünk, hogy a Hangraforgó a közeljövőben hosszú útra indul. Megtudhatnánk erről néhány részletet?
Meghívást kaptunk a 2017 januárjában Sidney-ben megrendezésre kerülő Ausztrál-Magyar Találkozóra. Az utazás hosszú és a hangszerek szállítása miatt nem is egyszerű, ezért szervezőink úgy gondolták, hogy még marasztalnak egy kis időre Ausztráliában, hogy ott is folytassuk zenei missziós munkánkat a kisebb és nagyobb magyar közösségekben – szükségét érzik a magyar nyelv ápolásának, a verseknek és az éneknek. Így ellátogatunk iskolákba, óvodákba, egyházi és baráti közösségekbe, hogy megszólaltassuk pl. Ady Endre, József Attila, Weöres Sándor, Nagy László, Reményik Sándor verseit, népénekeinket, népdalainkat.
