KORMOS ISTVÁN-DÍJ:
F. SIPOS BEA ÉS FAGGYAS LÁSZLÓ ELŐADÓMŰVÉSZ HÁZASPÁRNAK
Zenével a versek szolgálatában >>>
Werner Krisztina
Az F. Sipos Bea és Faggyas László előadóművész-házaspár alkotta zenekar augusztusban átvehette a legrangosabb megyei művészeti elismerést, az 1991-ben alapított Kormos István-díjat. Ennek apropóján kérdeztük őket a sikerhez vezető útról, speciális műfajukról, zeneszemléletükről.
– Rengeteg zenei műfaj létezik. Aki kedvet érez a tanuláshoz, az megtalálja a helyet, ahol a klasszikus muzsika, a jazz vagy akár a népzene fortélyait elsajátíthatja. De hová fordulhat az, aki a verséneklés műfaja iránt érdeklődik?
– A verséneklés speciális műfaj. Nincs kialakult iskolája, a művelői a zenei élet különböző területeiről érkeztek, más-más zenei irányultsággal, felkészültséggel, fogékonysággal és eszköztárral. A közös talán az akusztikus megszólalás és a személyesség, de ez – látva napjaink zenei folyamatait – ma már nem mondható ki egyértelműen. Mindenképpen „kamaraműfaj”, amely nagy stadionokban, a média és a reklámipar modern eszközeivel támogatva elveszti, vagy legalábbis alapvetően megváltoztatja közvetítő erejét. A mi hitvallásunk szerint a műfajunkban elsődlegesnek a versnek kell lennie; nekünk, zenészeknek némi alázattal kell viszonyulnunk a nyersanyaghoz; nem elsősorban a saját egónkat és zenei elképzelésünket kell mindenáron keresztülvinni a verseken, hanem finoman hangolva kell, hogy a vers szolgálatába álljunk, mégsem szolgalelkűen, hanem egyenrangú társként.
HOZZÁ TUDUNK TENNI A GONDOLATOKHOZ
– Ezeket a „mesterfogásokat” nem tanítják sehol: meg lehet tanulni a hangszerkezelést, a hangképzést, a verstant, az összhangzattant, a színpadi előadást, stb., külön-külön, mindegyikre szükség van; a létrejött énekelt vers mégis több – egyben kevesebb is ezek összességénél. Nem egy-egy hangszer kiváló kezelőivé vagy egy-egy zenemű kiváló interpretálóivá válunk, de ha jól végezzük a dolgunkat, hozzá tudunk tenni a verssorokban megfogalmazott gondolatokhoz.
– Mennyire nehéz „betörni” az énekelt vers műfajában? Mi szükségeltetik hozzá?
– A verséneklés manapság divattá vált. Megszámlálhatatlanul sok szerző és előadó tevékenykedik a műfajban a legkülönfélébb zenei stílusokban. Ennek megfelelően kialakult a maga piaca is; nem nélkülözi a sztárprodukciókat, a mega-koncerteket, a profi szintű menedzselést, a közönség számára különböző plusz fényhatásokkal vagy vetített képekkel kiegészítve, vagy más, performansz jellegű megmozdulásokkal való ráhatást. Ez a világ, ahol a „betörés” szónak értelme van, ugyanolyan piaci törvények szerint működik, mint bármelyik más pop- vagy rockzenei műfaj.
HISZÜNK A SZEMÉLYESSÉGBEN
– Mi ennél jóval visszafogottabb, kisebb léptékű előadók vagyunk – viszont hosszú távon hitelesek, értéket közvetítők. Ezt tudatosan is végiggondoltuk, és amolyan zenei irányelvként is megfogalmaztuk: a kisközösségek modern kori énekmondóivá váltunk, továbbra is hiszünk a személyességben, az akusztikus zene erejében, és valljuk, hogy minden korosztály számára van „énekelni valónk”. Megfordulunk óvodákban, iskolákban, templomokban, felnőtt és idős közösségekben – közösségi házakban, könyvtárakban vagy ünnepi rendezvényeken.
DÚSAN HANGSZERELT DALOK
– Mi a különbség a megzenésített vers és az énekelt vers között?
– Előadásaink során mi magunk inkább énekeljük a verseket, vagyis általában ragaszkodva a vers eredeti tömörségéhez – minimális zenei szövetet (kíséretet, hangszeres szólókat) teszünk hozzá. A megzenésített vers kifejezést ezzel szemben a hangszerelésben gazdagabb kompozíciókra szokták használni, ahol adott esetben a verssorokkal is szabadabban bánik a zeneszerző; felcserél, kihagy, ismétel sorokat, és a zenei kíséret tekintetében is inkább válik komplex zeneművé a darab. (A hétköznapi gyakorlatban azonban a kifejezések keverednek, gyakran egymást kiváltó szinonimákká válnak.)
– Hadd tegyük hozzá, hogy nekünk is van egy-két albumunk, ahol mi is többet mutatunk a hangszeres játékból: rengeteg hangszerünkön élvezzük a stúdiózás lehetőségeit. Dúsan hangszerelt dalainkat akár verszenének is nevezhetjük...
– A Hangraforgó megszólaltatja régi és újabb költők verseit egyaránt. A laikus úgy gondolná, hogy a klasszikus, jó ritmusú, rímekbe szedett költemény könnyebben előadható, mint a modernebb, kötetlenebb, esetleg szabadversek. Valóban így van ez?
– A laikus alapvetően jól gondolja. Nincs ebben különösebb ördöngösség. Nem minden vers való dalra, nem is érdemes minden versnek a zenésítésébe belefogni, mert vannak pl. hosszú, gondolati versek, amelyekben a sokszor több soron átívelő gondolatokat nagyon nehéz úgy zenei egységbe foglalni, hogy az dalban is értelmezhető és élvezhető legyen. Persze, a formaversek időnként zsákutcába csalogatják a dalost: túl könnyen, túl sablonos megoldás születhet, vagy a strófákon át azonos zenei anyag eltompítja a figyelmet, elzsongítja a fület, és elsikkad a zene mellett a vers. Ezt igyekszünk elkerülni. És szívesen kísérletezünk is: keressük az újabb és újabb megformálási lehetőségeket – ez természetes belső igény is, hogy ne váljanak a dalaink kiüresedetté, sablonossá. Nem véletlen egyébként, hogy nagy klasszikusaink nagy versei ritkán válnak dallá: nagy formátumú zenét csak kevesen képesek ezekhez a versekhez illeszteni. És nagy a zenész felelőssége is ebben.
(A kép alatti szöveg: F. Sipos Bea és Faggyas László a versek szolgálatába állítja a zenét. Fotó: Nemes Zoltán 'mettor')
Forrás: Berente Erika, tmoni www.gyoriszalon.hu
