Hangraforgó 20 >>>
Beszélgetés a születésnapos együttes tagjaival
SzaSzi
Fennállásának 20. évfordulóját ünnepli a győri Hangraforgó együttes. Jubileumi koncertjük kétszer is megtöltötte a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Központi Könyvtárának tágas klubhelyiségét 2023. szeptember 15-én és 16-án. Az évfordulót 20 dallal és legalább ennyi hangszerrel tették élvezetessé. A húsz év alatt rengetegszer adtak már telt házas koncertet, több CD-jük jelent meg, masszív rajongóbázist építettek városunkban (és azon is túl) az énekelt verseknek, és rengeteg neves vendéggel hozták össze a lelkes közönséget. Hogy mi minden történt még a két évtized alatt, és ezt ők hogyan élték meg, erről kérdeztem a duó tagjait, Sipos Beát és Faggyas Lászlót (barátainak Fagyi).
Meséljetek a kezdetekről! Hogyan született az együttes?
SB.: Külön utakon kezdtük a zenélést – én Mátészalkán, a szülővárosomban, javarészt szólóban – 1983-ban álltam először színpadon gitárral, énekkel – később pedig egy kisebb formációban, a három lányból álló Kalárisban.
FL.: Én a fiatalságomat Győrben töltöttem, és rockzenészként kezdtem. Később, a fővárosba kerülve a Technikai Szünet elnevezésű duóban zenéltem, Lukács Sándor barátommal. Saját, a közéletből vett témájú szövegeket írtunk, 1988-ban a Ki mit tud?-on is indultunk, ahol az elő- és középdöntőben is láthatók voltunk – TV egyenes közvetítésben. Beával egymást a székesfehérvári Fiatal Dalosok Találkozóján ismertük meg. Már akkor nagyon megszerettem a hangját, a dalait. 25 évvel ezelőtt – szintén egy dalostalálkozón, (Gödöllő) adódott alkalom arra, hogy a vendéglátásra berendezett teremben leüljünk együtt gitározni – emlékszem egy Bella István-vers volt, a Maradj velem – s kiderült, hogy jól működünk együtt. Pár év múlva kezdtük el igazán a közös munkát, de akkor még a személyneveinket használtuk a fellépéseken. Összetanakodtunk, hogy jobb lenne valami nevet adni a formációnak, ez 2003-ra datálódik: éppen 20 esztendeje, szeptember 12-én használtuk először a Hangraforgó nevet, Zalaegerszegen az Udvarok Fesztiválon már ez jelent meg a plakátokon.
Honnan jött az elnevezés?
SB.: A kifejezés Radnóti Miklós szóalkotása a gramofon magyar elnevezésére. Dinnyés Jóska sokszor énekelte a Majális című versét, amely így kezdődik: „A hangraforgó zeng a fű között…” A verssor benne volt tehát a tudatunkban, s egy nyári sétánk során eszünkbe jutott mint lehetséges elnevezés. Azért tetszett meg, mert a szóban és a zenejátszóban a költészet és zene összekapcsolódását látjuk. A szép, tölcséres gramofon visszatérő motívumunk – a logónkban is megjelenítjük, sőt, az általunk szervezett InternetVers Fesztiválokon még „Hangraforgó Grammy-díjat” is alapítottunk, amellyel az általunk legjobbnak ítélt műfajtársainkat – a fesztiválgyőzteseket díjaztuk.
Ki miben jó az együttesben? Kinek mi a „szuperereje”?
FL.: Bea volt korábban inkább a verszenésítő, aki ráadásul többféle hangszercsoportot is megszólaltat: hegedűt és klasszikus gitározást is tanult, emellett többféle furulyán játszik. Én is gitározom, de más-más pengetési technikában vagyunk jók. Az én világom alapvetően ritmus alapú, amit a rockzenéből hoztam. Autodidakta módon tanultam, sok stílusbeli dologban szereztem jártasságot, és úgy érzem, jól átlátom egy-egy dal dramaturgiáját, felépítettségét, hangszerelését. Ez különösen akkor érvényesül, amikor stúdiózunk, de „élőben” is jól bevált, amikor egy évig nagyzenekari formációban működtünk (Kettőspont versrock zenekar). Bea sokszínű hangszertudásán túl kottaolvasó ember, otthon van az összhangzattanban, így jól kiegészítjük egymást.
Lehet-e korszakolni ezt a húsz évet?
SB.: 2003-ban először a Petőfi Sándor Városi Művelődési Központban (PSVMK) hoztunk létre Hangraforgó Klubot, ami akkor gitárklubként elég népszerű volt. Slágereken keresztül tanítottunk gitározást a diákoktól az idősebbekig. Jártak hozzánk a Révaiból, Kazinczyból, Bercsényiből, voltunk vagy harmincan, utcazenélni is kiültünk, játszottunk például az Illéstől, az Omegától, John Lennontól. Sikeres időszak volt, kis csapatunkkal díjakat is nyertünk.
FL.: Aztán kitaláltuk az InternetVers Fesztivált, 15 éve indítottuk útjára az elsőt. Az általunk működtetett honlapra amatőr költők küldhették el az alkotásaikat, megzenésítésükre pedig zenészek vállalkozhattak. Az amatőrök mellett József Attila-díjas költőket is sikerült megmozgatnunk, és ismert zenészek is bekapcsolódtak (pl. Jenei Szilveszter). Az első év során mindjárt felmerült, hogy milyen nagyszerű lenne élőben összehozni a résztvevőket, és erre először 2008 áprilisában került sor a Petőfi Sándor Művelődési Házban. Óriási szervezőmunka volt, és itt nem is ért véget, mert a rendezvény sikerén felbuzdulva vándorfesztivált csináltunk belőle (Mátészalka, Paks, Budapest, Gyomaendrőd voltak a házigazdák). Mindig volt egy-egy kortárs költő, akit meghívtunk (Kányádi Sándor, Lackfi János, Kiss Anna, Gergely Ágnes, Gál Sándor a Felvidékről, Zalán Tibor). A hét év során egyre bővült a jelentkezők sora, a 2014-es fesztiválunkra például több mint 200 költő, 80 zenei formáció küldte be az alkotásait. A beérkező pályázatokat szűrtük, és a zsűribe neves szakmabelieket kértünk fel. Szép időszak volt, de nagyon elfáradtunk, ezért továbbadtuk, más néven él tovább ez a kezdeményezésünk.
SB.: A következő korszakunk az alkotótáborokról szólt, ahol a versírás és megzenésítés kapcsán egymást motiválták a résztvevők, költői és zenei feladatokat adtunk egymásnak, új dalok, érdekes kísérletek is születtek, és a helyi közösségnek elő is adtuk a szerzeményeket. Óriási élmény volt, amikor a gerjeni alkotótáborban Buda Ferenc költő is ott volt velünk.
FL.: A PSVMK megszűnése után a gitárklubnak is vége lett, a Hangraforgó Klub más módon élt tovább – koncertszerű formát öltött. Hat előadást tartottunk az Esterházy-palotában, aztán dr. Horváth Sándor Domonkos könyvtárigazgató jóvoltából a Központi Könyvtár épületében alakíthattuk ki a klubot. Ez volt a leghosszabb időszak, 10 éve kezdődött. Összesen 74 alkalommal tartottunk klubestet, hetvenötödikként pedig most ünnepeltük a jubileumunkat 2023. szeptember 15-én. A kis büdzsé ellenére sok neves vendég fordult meg nálunk, csak néhányat említünk közülük: Gryllus Dániel, Gryllus Vilmos, Radványi Balázs (vagyis a Kaláka tagjai külön-külön), Huzella Péter, Jenei Szilveszter, Tolcsvay Béla, Dévai Nagy Kamilla, Erdal Şalikoğlu török énekmondó – aki amellett, hogy remek zenész, az Egri csillagokat is lefordította törökre, Kátai Zoltán, Dinnyés József, a Misztrál együttes tagjai. Beszélgetőpartnerünk volt Gülch Csaba, dr. Lanczendorfer Zsuzsanna vagy Horváth György pannonhalmi keramikus, és még sokan mások. Jó ezeket a pillanatokat, találkozásokat, közös zenéléseket felidézni. Egyszerű dolgok történtek, de sokszínű volt, híre, rangja lett.
Nagyon sok költőtől énekeltetek már. Arról van adat, hogy mennyi dalotok van? Mekkora a repertoár?
FL.: Nem olyan egyszerű megmondani, bár vezetünk egy Excel-táblázatot, így aztán humorosan szólva, ha már nem leszünk, a kutatóknak könnyebb dolguk lesz. A táblázatot négy kategóriára osztottuk: 1. Az elkészült dalok és versmegzenésítések; 2. A dalkezdemények, ötletek (amelyek között sok a szinte teljesen kész alkotás is); 3. A feldolgozások (ide tartoznak a népdalok, históriás énekek és régizenei darabok); valamint 4. A saját szövegűek. A jubileumra számadatokkal is készültem, így elmondhatom, hogy 900 fölött van ez a dalmennyiség. A saját dallammal ellátott, színpadképes dalok száma ebben a pillanatban 506.
Hogy álltok a saját szövegű dalokkal? Vagy szívesebben éneklitek meg a mások verseit?
SB.: Néhány sajátot is írtunk, de hamar rájöttünk, hogy jobb ezt a költőkre bízni. Megmaradtunk verséneklő zenekarnak. Ezt a műfajt még a zenei szakemberek sem igazán tudják hová tenni, nem tekinthető komolyzenének, de könnyűzenének sem. Ez egy intellektuális irány, az lesz a „fogyasztója”, aki érzékeny az irodalomra. A zenével segítjük a befogadást, támogatjuk az élményt. Több visszajelzést kaptunk arról, hogy általunk fedeztek fel verseket vagy költőket. Ha jól végezzük a dolgunkat, a művészetek felerősíthetik egymást.
FL.: A Hangraforgó zenéje teljesen a sajátunk. Természetesen vannak olyan versek, amelyeket mások, a nagy elődök már megénekeltek, de ez nem jelenti azt, hogy egy versről nekünk ne lehetne meg a saját véleményünk, gondolataink, saját zenei válaszunk. Ez nem konkurencia kérdése; szubjektív, hogy a közönségnek mi tetszik jobban. Ma már könnyebb eldönteni, hogy egy előadó tetszik-e, hiszen a zenemegosztó portálokon bele lehet hallgatni a muzsikájukba. Nekünk is van YouTube-csatornánk, rengeteg dalunk, videónk megtalálható ott, mint például a már több mint egy éve indított #hetidal sorozatunk. Szerencsére már olyan minőségben tudjuk felvenni a dalokat, amit vállalhatóan hagyhatunk az utókorra.
Kicsit bepillanthatunk az alkotói műhelyetekbe? Hogyan születnek a dalaitok?
FL.: Sok költőtől sokféle stílusban énekelünk, de nekünk mindig az a célunk, hogy a vers lényegét megmutassuk. Nekünk fontos, hogy mit üzen a vers, és a hangulata is, azt próbáljuk megfogni. Alapvetően gitárosok vagyunk, de a rengeteg másfajta hangszerünk is segít a hangulatteremtésben, ugyanezt igyekszünk elérni a stílusválasztással, hol a régizene felé kanyarodunk, hol a népzene világába. Néha egy csipetnyi bluesra van szükség a dalban, máskor a bossa nova, a tangó vagy épp a valcer stílusjegyeivel élünk. Ha a vers úgy kívánja, kilépünk a szokványos 4/4-ből, bátran használjuk a 7/8-ad, 10/8-ad stb. ütemezési formákat. A koncertjeink pedig változatosabbak azáltal, hogy cserélgetjük a hangszereket.
SB.: Mivel önálló szerzők vagyunk, teljesen szabadon történik a versválasztásunk, ami megérint, azzal foglalkozunk. Amikor megszületik a dal, megmutatjuk egymásnak, megbeszéljük, hogy mi jön le a másiknak, aztán jöhet az építkezés: mit lehet hozzátenni, hogyan lehet hangszerelni, díszíteni. Fontos eszközünk a diktafon. A rögzített hangjegyzeteket, dallamkezdeményeket, hangulatokat lekottázzuk. Van egy „kincses ládikánk”, amelyben benne vannak ezek a kiforratlan ötletek, de vannak kész nóták is. Például Ady Endre verseiből 26 dal is született, de csak 17 került a lemezünkre, ennyit érleltünk vállalhatóvá. Egyébként a „maradék” dalok között is vannak értékesek, később talán előkerülnek még a ládikából.
Mi volt a legnagyobb sikeretek?
FL.: Számunkra az egyik legnagyobb szakmai elismerést 2017-ben kaptuk. A reformáció 500. évfordulójára az Európai Protestáns Egyházak Közössége (GEKE) egy nemzetközi pályázatot hirdetett azzal a céllal, hogy az egyházi dalkincset mai alkotásokkal gazdagítsuk. A pályázaton hét ország alkotói vettek részt. A magyar költőket Miklya Zsolt képviselte, aki két kategóriában is első helyezett lett alkotásaival. Ő hívta fel a figyelmünket a pályázatra, azzal a biztatással, hogy zenésítsük meg az általa beküldött verset. A dal (Limesen égő), amely az ő versére született, szintén első lett a zenei kategóriában, így végül hármas magyar győzelmet arattunk. Óriási élmény volt a wittenbergi templomban (Stadtkirche St. Marien) előadni a győztes dalt, ott, ahol egykor Luther Márton is prédikált. Ráadásul a rövid pályázati határidő miatt hangfelvételt nem, csak kottát tudtunk beküldeni, így különösen értékes volt számunkra, hogy nem is az előadás, hanem maga a dal kapta az elismerést.
Mi nektek a legnagyobb dicséret? Milyen visszajelzéseket kaptok?
SB.: A nagy és szép eredmények ellenére a szívmelengető és igazán őszinte dicséretek a gyerekektől származnak. 27 óvodába járunk a dalainkkal, éveken át tartottunk klubot a Családsegítő Szolgálat központjában is. Egyszer egy anyukától halljuk, hogy a kisfia a mi zenénken nőtt fel, máskor arról kapunk hírt, hogy mi hoztuk meg a kisgyerek kedvét a zenetanuláshoz. Van, amikor rajzokat kapunk, van, amikor ölelést. Volt olyan kisgyerek, aki a pandémia alatti szobakoncertjeinkre is szépen felöltözve ült a képernyő elé, más pedig a miénkhez hasonló hangszert kért karácsonyra. De az is nagy örömmel tölt el, ha egy-egy síró kisgyerek a koncert alatt megnyugszik, és a végére el is felejti a rosszkedvét.
FL.: Nagy dicséret, ha más előadóktól vagy épp a költőtől kapunk elismerő szavakat. Nemrégiben hallottuk, és nagyon jólesett: „Boldog lehet az a költő, akit ti megénekeltek!” Ha így van, akkor van értelme a munkánknak. Az énekmondók évszázadokon át hordozták a költészetet, nagyszerű azt érezni, hogy ez nem jöhetett volna létre a közvetítésünk nélkül. Fontosak ezek a visszajelzések, hiszen a közösségi csatornán divatos lájkolás mögött nem mindig tudjuk, ki és mit gondol rólunk.
SB.: 2017-ben Ausztráliában jártunk, két hónap alatt 36 alkalommal muzsikáltunk a helyi közösségeknek, s bizony voltak alkalmak, amikor érezhettük, milyen ereje van a versnek, a dalnak, az anyanyelven éneklésnek. Az idősek számára, akik már nem láthatják viszont a szülőföldjüket, visszahoztuk a múltat, a fiatalságot, a hazát – mindezt néhány népdal segítségével. Sokezer kilométernyire innen szólt a Huszárgyerek, huszárgyerek... vagy a Beültettem kiskertemet a tavasszal... Az iskolások pedig minket leptek meg: velünk énekelték Ágh István versét, az Édesanyám virágosat álmodtam... kezdetűt, a mi dallamunkkal(!), amelyet az internet segítségével tanultak meg.
Mi a legnagyobb inspiráció számotokra? Vannak még „ismeretlen vizek”, ahová szívesen elmerészkednétek?
FL.: Szívesen merészkedünk más vizekre, szeretjük a kihívásokat, kísérletező típusúak vagyunk. A saját fejlődésünk érdekében nem zárkózunk el az újtól, a különleges feladatoktól. Szeretünk másokkal együtt játszani, az az igazán szép és inspiráló. Azt mindig nagyon élveztük.
Elérendő vágy? Tervek?
SB.: Nagy dolog lenne, ha a dalaink egyszer közkinccsé válnának. Abban látom a probléma gyökerét, hogy aki ebben a műfajban szerző, ő maga az előadó is. Együtt ítéltetik meg a kettő, és a dal sem él tovább, mint az énekese. Persze a felvételek megmaradnak, de az igazi az lenne, ha mások által is megszólalnának a dalok. Tanulhatnák egyiket-másikat akár iskolában is. Régen kis kottásfüzetekben terjedtek a szerzemények, ám a kottaolvasó ember egyre ritkább, talán az ő idejük is lejár, ahogy a CD-ké.
FL.: Ehelyett most inkább nagyobb hangsúlyt fektetünk a #hetidal sorozatunkra, amit gyakorta „dalos szelfinek” is nevezünk. Jártunkban-keltünkben keresünk szép helyeket, amelyek művelődéstörténeti szempontból valamilyen értéket képviselnek. Oda kitelepülünk, készítünk egy-egy felvételt, ami felkerül a közösségi oldalunkra és a zenemegosztó csatornánkra. Szeptemberben elértünk az 52. dalhoz, vagyis már egy éve tart a sorozat. Örülünk, ha új emberek fedezik fel a dalainkat, ha tetszik, amit csinálunk, nem keserít el, ha nem válunk médiasztárrá, mert tudjuk, hogy értéket képviselünk. Emellett persze jó lenne több jelenlét, mert másokkal zenélni nagy élmény, és a közönséggel együtt lenni is.
Ez úton is kívánunk erőt, egészséget a folytatáshoz, terveik megvalósításához! Isten éltesse még sokáig a Hangraforgót mindannyiunk örömére!
