Meghittebb kapcsolatban a verssel >>>
Wittenbergben nyert díjat a Hangraforgó együttes
Stifner-Kőháti Dorottya
Nemrég járta be a hazai sajtót a hír, hogy magyar verssel ünneplik a reformációt Wittenbergben. Miklya Zsolt Limesen égő című versét a Hangraforgó együttes zenésítette meg, s nyerte meg vele az Európai Protestáns Egyházak Közössége által kiírt pályázatot. Pár nappal a március 19-i ünnepi istentiszteletről való hazatérésük után, a friss élmények hatása alatt ültünk le beszélgetni az együttes tagjaival. Ők ketten, F. Sipos Bea és Faggyas László a színpadon kívül is társak. Sokszínű zenei és irodalmi műsoraik a legnemesebb értékeket közvetítik, amelyek versként vagy dallamként, de befészkelik magukat a szívekbe.
– Ízlelgetem az együttes különleges nevét, és a napraforgó jut eszembe. De gyanítom: inkább irodalmi utalást kell sejtenünk a név mögött.
Faggyas László: Így van, a hangraforgó Radnóti Miklós szóalkotása. 1944. május 10-én írott, Majális című verse így kezdődik: „A hangraforgó zeng a fű között...” Ezen ő a tölcséres gramofont értette, azokban a háborús időkben is megvolt ugyanis a fiatalok igénye a szórakozásra. Fogták ezt a szerkezetet, kivitték a szabadba, és piknikeztek, és hallgatták a lemezeket. A szó mint a gramofon magyarítása aztán nem vált közismertté, nekünk azonban nagyon megtetszett, hiszen a költészet és a muzsika a mi legfőbb tevékenységünk.
– S az elmúlt tizennégy évben - 2003 óta létezik az együttes - bevált a név...
F. Sipos Bea: Sokat tettünk azért, hogy megismerjék, megszeressék. De voltunk már hangfaragó, sőt harangforgató is. [Nevet.]
– Kezdjük hát az elején: hogyan született a Hangraforgó?
F. S. B.: Addig is zenéltünk, csak külön-külön. Ifjúkorunkban mindketten jártunk Székesfehérvárra, ahol hosszú éveken át rendezték meg a fiatal dalosok találkozóját. A verséneklők között kezdtük a pályafutásunkat. 2003-ban találkoztak az útjaink, és zenei pályánk is együtt folytatódott.
F. L.: Én Bea zenéjét megkedvelve jutottam el a versekig. Mindkettőnk zenei világát tudjuk ötvözni az együtt muzsikálásban, így nem kellett kompromisszumot kötnünk.
– Kortárs vagy klasszikus? Vagy inkább kortárs és klasszikus?
F. S. B.: Az és az igaz! Nagyon sokféle időszakból válogatunk, és ügyelünk arra, hogy a kortárs költők „hangját” is megkeressük. Volt is ilyen céllal egy fesztivál, amelyet hét éven át működtettünk InternetVers Fesztivál néven. Sok új alkotás született ez idő alatt.
– Ki a közönsége az énekelt verseknek, mely korosztály tagjai a legfogékonyabbak?
F. L.: Szerencsére bőven van tapasztalatunk, hiszen olyan műsoraink vannak, amelyek több korosztályt is megszólítanak. Járunk óvodákba, s az idősek korosztálya is nagyon befogadó. A tizenévesekben talán az irodalomórák kötelező verselemzései miatt több az ellenérzés a versek iránt. Úgy vélem: kell egy érési folyamat, amíg az ember meghittebb kapcsolatba kerül a verssel. Ekkor jön a mi szerepünk: erősíteni a befogadást! Ha dallammal társítjuk a sorokat, több érzékszervre tudunk hatni, és dalba öntve jobban tudunk a versnek szolgálni. Az iskolás korosztályt inkább a tananyaghoz kapcsolódó műsorainkkal érjük el.
– Vannak olyan, telitalálatnak mondható megzenésítések, amelyek összeforrnak a verssel: ha egyszer hallottuk, utána a vers szinte csak azon a dallamon szólal meg a fülünkben. Hogyan zajlik önöknél az alkotás folyamata?
F. S. B.: Jellemző, hogy a vers nem rögtön „kerül dallamra”. Kiírva napokig hurcoljuk magunkkal, nézegetjük, mondogatjuk, megtaláljuk a versnek azt az egy-egy „hívósorát”, amelyik megindítja a dallamot, aztán abból elindul a többi, és formálódik. Az első alkotásfolyamat magányos dolog, utána pedig együtt még sokáig csiszolódik.
– A hangszerek mennyire határozzák meg, hogy milyen dallam kerülhet egy versre – korlátoznak, vagy szabadságot adnak?
F. L.: Szerencsére nagyon sokféle karakterű hangszerünk van. Vannak lantjaink – középkori hangulatot például ezzel lehet teremteni. Mindig az adott vers hangulatát próbáljuk megfogni, sosem akarjuk beszorítani például az időmértékes versformát egy hozzá nem illő, mai, modern kalodába.
– És a hang...?
F. S. B.: Ennek a műfajnak ez a korlátja. Hogy tudniillik magunk vagyunk az előadók. A mi hangfekvésünkre, a mi „kezünkre” írjuk a dalokat.
– Az átlagos zenei képzettségű hallgatóság is együtt énekli majd az előadóval?
F. S. B.: A hangunkat mindig képezzük, de jó, ha természetesnek találják a hallgatóink. Hiszem, akkor járunk jó úton, ha sok olyan dalunk van, amelyet hallgatni és tovább énekelni is egyszerű. Legfrissebb visszajelzésünk: Ausztráliában egy magyar közösségben a Weöres Sándor-dalainkat tanulják.
– Díjnyertes daluk Miklya Zsolt versére készült. Mikorra nyúlik vissza az ismeretségük?
F. L.: Bea említette a hét évig szervezett InternetVers Fesztivált: Zsolt oda több alkalommal is küldött nagyon jó verseket. A személyes kapcsolat egy-két évvel ezelőtt kezdődött, amikor alkotótáborokat szerveztünk. Miklya Zsolt a tábor programjaiban is segített nekünk, ekkortól zenésítettük meg mi is a verseit. A kapcsolat hamarosan barátivá alakult. Elindult A reformáció 500. évfordulójára készülődve című szövegírói pályázaton, és három verse is az első helyen végzett. Szólt, hogy dalok is küldhetők – mindezt öt nappal a határidő előtt tudtuk meg! Egy-egy dalt készítettünk a verseire.
F. S. B.: Az alkotás lázában égve még arra sem volt időnk, hogy felvegyük a dalokat, így csak kottaként küldtük be. Ezután eltelt némi idő, majd jött a hír, hogy a Limesen égő című versére írt dalunk a kategória első helyezettje lett. Azért is nagy öröm volt ez, mert megvalósult az, hogy nemcsak a személyesen interpretált dal állja meg a helyét, hanem a kottaként lejegyzett dallam is elő tud bújni, élni kezd, akkor is, ha nem magyar anyanyelvű emberek találkoznak vele. Amíg nézegettük a verset, azt képzeltük el: szép himnikusnak, könnyen átvehetőnek, énekelhetőnek kell lennie. De ez a vers egy dialogikus, tépelődő, belső vívódással teli mű, s tegyük hozzá: egy Pilinszky-versre reflektál! Ezért másmilyen, „intimebb” dallamot igényelt.
– Miután értesültek az eredményről, indultak is Wittenbergbe?
F. S. B.: Nem egészen, 2015 őszén zajlott ugyanis az eredményhirdetés, majd csak idén március 19-én került sor a díjátadóra és az ünnepi istentiszteletre, ahol előadtuk a dalt. Természetesen a jubileumi évre vártak a szervezők.
– Milyen élményeket szereztek a „reformáció fővárosában”, Luther Márton Wittenbergjében?
F. S. B.: Csodálatos atmoszférájú kisváros, a templom is gyönyörű! Ilyen falak között az ember is szebben énekel... Annak ellenére, hogy a gyülekezet nem értette a magyar szöveget, azt éreztük: meg tudott szólalni a vers. Nagyon nagy élmény volt!
F. L.: Magyar költők magyar verseit csak az anyanyelvi hallgatók értik. De ha zeneként tud megszólalni, akkor azokhoz is eljut, akik nem értik a szöveget. Jó visszajelzés volt, hogy többen mondták nekünk: „Nagyon szép volt a zene.” Jó volt énekelni ezt a dalt ott. Maga a város egyébként óriási készülődésben van.
– Furcsa volt, hogy a templomban nem tapsolnak önöknek?
F. S. B.: Más persze egy koncert jellegű előadás, de máskor is szoktunk templomban énekelni, ezúttal a vasárnapi istentisztelet részeként adtuk elő a dalt. Felemelő volt. Előző este díszvacsorán ismerkedhettek meg a résztvevők egymással és a zsűri tagjaival. Ott mutattuk be először Miklya Zsolt versét, és megtanultuk egymás dalait is. Ekkor adták át az oklevelet is.
– Gyakran énekelik a vallásos költészet remekeit. Milyen az istenes versekhez való kötődésük?
F. S. B.: Sok éneket szólaltatunk meg a régi korokból, Tinódi Lantos Sebestyéntől kezdve. Nagyon szeretjük az énekek üzenetét és dallamvilágát, s mint kulturális értékközvetítők felekezeti hovatartozás nélkül adjuk elő az Istenhez fordulás költeményeit. A Szent István-, Szent László-énekek is ezt a lelkiséget, az Isten felé fordulást fogalmazzák meg, de szép protestáns énekek is részei a repertoárunknak.
– Milyen motivációt jelent ez a siker a pályájukon?
F. L.: Minden alkotó embernek fontos, hogy még ereje teljében elismerést kapjon. Az utóbbi években szép eredményeink voltak. Az a fajta megerősítés, hogy a zenénk mások számára is – igazán értő fülek számára, mint ez a zsűri is, amelyben karnagyok voltak – értéket képvisel, nagyon-nagyon jólesik.
– Evangélikus közösségeink meghívhatják önöket?
F. L.: Igen, nagy örömmel megyünk! Sok más éneket is szívesen társítunk a műsorunkhoz, például a Reményik-versekre írt dalainkat is elvisszük.
