Mások rólunk

   „Magyar táj, magyar ecsettel”
   Hangraforgó Klub a megyei könyvtárban

 Csiszár Antal 
   Jelen a múltban, múlt a jelenben. A Hangraforgó klub évzáró előadása a Magyar táj, magyar ecsettel címet kapta december 11-én a megyei könyvtár Központi Könyvtárának olvasótermében, ahol az együttes tagjai, Faggyas László és F. Sipos Bea mellett vendégelőadóként Kerekes Gábor és Bodroghalmi László szerepeltek.
   Az előadók repertoárjukban a közélet, a mindennapok történéseiből, témáiból szemezgettek, és szereztek vidám perceket a hallgatóságnak. A Hangraforgó együttes és a vendégek ismeretsége, barátsága régi keletű. A közös érdeklődés, zenekari együttesekben való találkozás forrasztotta össze ismeretségüket.
   Némileg jelképes, hogy az országunk négy különböző szegletéből induló életút közös kereszteződése adta a találkozás lehetőségét. A Fiatal Dalosok Találkozója hozta össze őket, a versenyeken mindannyiuk ért már el első helyezést. A rendezvény a későbbiekben új elnevezést kapott, Fehérvári Országos Dalos Találkozó néven szerepelt, de a vendégek és Hangraforgóék egyéb zenei formációknak is részesei voltak A Technikai Szünet, Transz Formáció, Épület Együttes, Kehes Duó zenekarokat kell megemlíteni.
   Az est műsorában saját szerzeményeik mellett Dinnyés József, Dévényi Ádám,
Vas Zoltán szerzeményei hangzottak el dalba öntve. Eltérő zenei stílusok váltakoztak, például a country a flamencoval, de találkozhattunk csasztuskákkal is. A hatvanas évek egyik uralkodó műfaja volt a pol-beat. A fiatalok zenei nyelven tolmácsoltak fontos közéleti üzeneteket, társadalmi kritikákat. Ekkor váltak közismert slágerekké a Guantanamera, a Ki ölte meg Kennedyt?, a Volt egy fiú, de éppúgy szerettük a Beatlest és a Rolling Stonest, valamint hasonló üzenete volt a Koncert Bangladesért című rendezvénynek is.
   Ezek a dalok az adott korszellem és igény szülöttei voltak egy olyan ifjúság művészeti kifejezőeszköze gyanánt, akik szimbolikusan „fel akarták kavarni az állóvizet”, változtatni akartak. Ide kívánkozik az Illés együttes Ne gondold című száma, Koncz Zsuzsa Ha én rózsa volnék című slágere, de hasonlót érzek a KFT Bábu vagy című szerzeményében is. Mint érezzük, ezek a fiatal zenei újítók, dalaikban kritikát megfogalmazók mintegy magukévá tették Nagy László Tűz című versének intelmét: „...ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra / lélekben szakállasodva, / hűlve latoló józanságban, / ahol áru és árulás van...”.
   Az est előadói másfél órában a szocialista múltba való zenés visszapillantás lehetőségét adták, valamint a jelen változásaira, fonákságaira utaltak. Szerzeményeikben felderengett az ifjúkor, a diákélet középiskolai végállomásának tekinthető érettségi vizsga. Ezen állomáson való jelképes kiszállás, megérkezés nem mindig akadálymentes. A puskázó diák leleményességét jellemző epizódban rajzolták meg, s mint kiderült, nem mindig végződött happy enddel. Tréfás formában követhettük nyomon az eredményesen maturálók életpályájának alakulását.
   Napjainkban a természet birodalmát az emberi tevékenység szűkíti. A fák, növények, állatok meghátrálásra kényszerülnek az ember alkotásaitól, a tájba architekturálisan nem illeszkedő épületszörnyek csúfítják a környezetet. A mai magyar táj ilyen képet fest, s ennek bemutatása nem korlátozódhat csupán a tárgyilagos regisztrációra, állásfoglalás nélkül nem hagyható. A műsor címe mintegy az ember elidegenedését is bemutatja az egykori természetes környezettől. Juhász Gyula ismert verssora napjainkban új értelmet nyer: „Magyar táj: így lát mélán egy magyar szem”.
   Tovább kalandozva múltunk sajátosságaiban, feltárul a panel világa, a liftbe zárt alkalmi csoportosulás. Ezen epizód hallgatásakor úgy éreztem, hogy a liftezők világa kettős értelmű: a szocialista Magyarország lakói jelképesen egy sajátos liftben lévő közösséget képeztek, de ez a jelképes felvonó negyven évig „nem nyílt ki”. Miről hallhattunk még?
Az átlagember gyarlóságairól, az ifjúkortól búcsúzó, a felnőttek világába integrálódó emberről, aki még utoljára fiatalként, nonkonformistaként viselkedik, lázad, majd elfogadni kényszerül a szürke, igazodó állampolgár-alattvalói létet. „Filiszter leszek magam is”, ahogy az érettségizendők búcsúnótája előrevetíti későbbi sorsukat s a felnőtt világ szerepelvárásainak történő megfelelést.
   A szerzők kreativitására vall, hogyan tudtak klasszikus komolyzenei dallamokat korunk sugallta szövegüzenetekre felhasználni. Tetszett a már megszokott oly magas művészi előadói színvonal, ahol az egymás produkcióit mintegy kiegészítő dallamok szerves egységbe forrasztották a műsort. Retro és a ma egészítették ki egymást: az egyik csúcs a Pancsoló kislány strófánként eltérő nyelven (angol, német, latin) történő előadása, vagy egy ismert Hungária-szám orosz transzformációja volt – itt interaktív előadás kerekedett, mert a nézőket is bevonták a produkcióba.
   Jelenünk egy olyan időszak, mely sokban magán viseli a múlt lerakatát. Ez egy
kelet-európai életérzés: ma közös Európa-házról beszélünk, néhány éve azonban még a kétpólusú világ szocialista tömbjének kényszerű tagjaként morzsolgattuk hétköznapjainkat. A napokban került kezembe egy könyv, mely arról vallatja a jelenlegi korosztályt, hogy mit jelent számára 1989, a kilencvenes évek. A válaszokból borúlátó kép rajzolódik ki.
A kilencvenes évek korszelleme, mely a szabadság jegyében tört utat, jelenleg kiüresedik, külsődleges pótlékok töltik ki a vákuumot. Míg 2000-ig a szabadság, a jobb jövő perspektívája volt a reménykedők szeme előtt, mára már hamvába hullt: a reményt csalódottság, az aktivitást apátia követte, s minden kommercializálódott; a fogyasztás az elsődleges, párosulva mindennemű jövőkép hiányával.
   Hasonló szellem árad az Elhordott múltjaink című Nobel-díjas könyv lapjairól is, Szvetlana Alekszijevics regényében a megnyilatkozók számára a becsapódottság érzése elementáris erővel tör a felszínre. Esetenként megszépülnek a szovjet éra évei, amikor a szűkös ellátási viszonyok, a Gulág árnyékában élő „Homo Sovieticus” a magánszféra viszonylagos védettségében szervezett illegális vitákat, lakásai mélyén hallgatott tiltott zeneszerzőket, olvasott „reakciós” műveket, de életét intellektuálisan tartalmasabbnak érezte.
   Napjaink elüzletesített világa fenyegeti az embert, eltompítja érdeklődését, kiüresítheti szellemét, gyengíti öntudatát, a manipuláció csapdájában vergődik. Ezért fontos a művészet, reprezentánsai mint zászlóshajók tartják az irányt, remélhetőleg minél több
„utas vált rá jegyet”, és érkezik egy új Olymposz lábainál elterülő partra.
   Az est nagy sikerrel zárult, a szereplők karácsonyi és újévi jókívánságai mellett ismertették a januári előadás helyét, idejét, témája pedig a bordalok világa lesz.
A közönség visszatapsolta az előadókat, akik ráadással fejezték ki hálájukat a közönségnek.


   (GYŐRI SZALON – 2015. december 15.)   




Írások, cikkek

    Magyar táj, magyar ecsettel     >>>
       GYŐRI SZALON, 2015. december

    Jó volna szólni szebben
       GYŐRI SZALON, 2015. november

    Magyar sors a sorsom
       GYŐRI SZALON, 2015. október

    Viadalhelyeken véressen, sebessen
       GYŐRI SZALON, 2015. június

    Oly korban éltem
       GYŐRI SZALON, 2015. május

    A hangraforgó zeng a fű között
       GYŐRI SZALON, 2015. április

    Most szép lenni katonának
       GYŐRI SZALON, 2015. március

    Te csak virág légy, drága csecsebecs...
       GYŐRI SZALON, 2015. február

    Hozzád kiáltunk, Uram!
       GYŐRI SZALON, 2015. január

    Oly korban éltem én
       GYŐRI SZALON, 2014. december

    Humor a költészetben, költészet a humorban
       GYŐRI SZALON, 2014. december

    A mindenséget vágyom versbe venni
       GYŐRI SZALON, 2014. november

    Oláhné Borzován Edit írása
       2014. április

    Az énekelt versek (fél)napja
       KISALFÖLD, 2011. április

    Ötszáz évnyi magyar költészet verseivel tisztelegnek
       GYŐRI KÖZÉLET, 2011. március

    Az énekelt vers nagy erő
       KISALFÖLD, 2011. január

    És a vers kiszabadul a fehér koporsóból
       GYŐRI KÖZÉLET, 2009. október

    Az ígéret betartatott
       MÉCSVILÁG, 2004. július